Helyszín: Markó utca 9.

Időpont: 2015. január 25.

István a hüvelyk és a mutatóujjával megfogta a kép sarkát és megpróbálta kiegyenesíteni a néhány fokos ferdeséget. Hiába. A feszített vászonkeret makacsul újra és újra visszatért az eredeti helyzetébe, ahányszor csak arra próbálta rávenni, hogy engedelmeskedjen akaratának. István nem tűrte az ellentmondásokat, de be kellett látnia, hogy ezt a lázadást csak magának köszönheti. Mégis jobb lett volna megkérni egy szakit, mint itt bénázni. Néhány perccel ezelőtt még olyan egyszerűnek tűnt a dolog, ráadásul a festők is itt hagyták neki ezt remek kis narancssárga AVit vízszintezőt, amikor néhány napja kifestették az irodáját. Beméred a két felső tartószög helyét, befúrod és már mehet is föl a kép - szólt az elmélet. Ferdén bejelölöd, vacakul fúrod, és ferdén felrakod - vált valósággá azonban a gyakorlat. Mérges volt, hogy a fúrást így elrontotta. Maximalizmusa megbocsáthatatlan tökéletlenségnek éreztette vele ezt a leheletnyi kis eltérést a 180 fokos egyenestől. Állítólag ma este újra itt lesz az az idős szerelő, aki reggel még konnektorokat szerelte föl. István gyorsan lefirkantotta neki egy cetlire, hogy ha lehet, fúrja már újra a lyukakat. Egy ezrest is tett melléje. Biztos, ami biztos.

Két lépést hátralépett és karját a mellkasán összefonva fintorogva nézte a végeredményt. Ha Lili most látná biztosan kinevetné. Túlbuzgó „ezermester”. Szinte hallotta, ahogy kajánul kimondja ezt a szót és mellé társítja azokat a megvetően lebiggyesztett ajkakat, amiket annyira utált. Mindegy. Holnapra kijavítják. Rajta és az öreg szerelőn kívül senki nem fogja tudni, hogy a frissen kinevezett miniszteri biztos még egy képet sem tud rendesen felhelyezni a falra. Gyűlölte a hibákat. Környezetével ellentétben nemcsak másoktól követelte meg a tökéletességet, hanem magától, is. Őszintén hitte, hogy egy vezetőnek példát kell mutatnia. Elsősorban persze azért, hogy a felette lévők lássák, milyen jól végzi a munkáját és megbízhatnak benne, de a kemény munkatempóját is csak így tudta hitelesen ráerőszakolni a beosztottjaira. 

István ugyanis igazi munkamániás volt. Már azelőtt napi tíz-tizenkét órákat dolgozott, hogy János azt szervezeti szinten kötelezővé tette volna. Sajnos a takarítók már nem voltak olyan alaposak, mint az iroda leendő gazdája. A finom festékpor itt-ott kisebb kupacokat képezett a padlón. A magányos férfi lábával lustán, komótos mozdulatokkal a fal tövébe terelgette a zavaró porfoltokat. Igyekezete azonban csak arra volt elég, hogy lakkcipőjének talpával csak még jobban szétszórja a port és így azok csak még feltűnőbbek legyenek a faparkettán. Idegesen rúgott még egyet-kettőt a kupacokba, majd egy sóhajtással abbahagyta sziszifuszi próbálkozásait. Se ideje, se kedve nem volt ehhez. Az esti műszakos takarítók is kapnak egy levelet, de abban nem lesz sok köszönet, pénz meg pláne nem, zsörtölődött némán, miközben a gondosan lefóliázott íróasztalához lépett. Egy határozott mozdulattal letépte az átlátszó nejlont, ami suhogva hullott a padlóra. A rajta lévő por, néhány röpke keringő áramlat után, elvegyült a földön heverő rétegben. 

Régi egy darab volt ez a nehéz famonstrum, azt meg kell hagyni. István el sem tudta képzelni, hogy melyik minisztérium pincéjéből szalasztották ide. Kopott felülete és kisebb repedései alapján akár még egy Kádár-korszakbeli bürokratáé is lehetett valaha. Kezével, mintegy elismerésként, kedvesen megpaskolta ezt a sok ideológiát és eszmét kiszolgáló antik darabot, majd öltönyét kigombolva lendületesen lehuppant a vaskos, fekete karosszékbe. Szerencsére ez már egy újabb darab volt és feszes bőrfelülete ellenére meglepően kényelmesnek bizonyult. Lényegében semmi dolga nem volt aznap. Mint kormánytisztviselőnek vasárnap erkölcsi kötelességem pihenni, kuncogott a saját rögtönzött viccén. Most is csak azért van itt, hogy ellenőrizze, új irodája készen áll-e a holnapi munkakezdésre. Kemény és fontos hétnek néz elébe és szerette volna tudni, hogy minden rendben van-e hozzá.

István elégedetten szemlélte aprócska birodalmát. Nem volt több húsz négyzetméternél és az íróasztalon kívül csak egy csicsás fotel, egy barokk dohányzóasztal és hozzá két harsány szövetű szék alkotta irodája giccses berendezését. Magyarországon a politika sosem ismerte az ízlést, dünnyögte magában. Ujjaival idegesen dobolt az íróasztalon, ami rendszeres szokása volt, amikor nem tetszett neki valami. Tekintette a szemközti falon lévő ferde képre tévedt. Három éve cipeli magával ezt a vászonra nyomtatott, másfélszer egyméteres monstrumot, irodáról-irodára. Együtt szenvedték át a Századvég unalmas munkanapjait. A jogi diploma megszerzése utáni első munkahelyét. Ott terpeszkedett vele a kis hódmezővásárhelyi lyukban is, amikor mentorának jobbkezeként az önkormányzati hivatalban segített neki kézben tartani az eseményeket. Még tavaly áprilisban, az ötödik kerületi kampányközpontban is kirakatta a falra, az értetlen aktivisták nem kis csodálkozására. Fényesen ívelő politikai karrierje összefonódott ezzel a csodás alkotással. Együtt bukunk, együtt jutunk előbbre, szokta mondani nevetve megrökönyödött látogatóinak. Számára ez a kép több volt, mint egy buta kabala. Amit ábrázolt, az szó szerint a példaképévé vált. Politikai identitásának lényege öltött benne testet. „Erőteljes, nem?” – ismételgette folyton mikor egy-egy barátjával a képen elmélkedtek. Ez volt a kedvenc szava. Erőteljes.

A modern fantáziarajz és a helységet mélyen átitató maradiság szürreális hangulatot eredményezett a szobában. István szerette az ilyen ellentétek okozta feszültséget. A jövő megállíthatatlansága és a múlt konzerváló ereje folyton újabb és újabb háborút vívott a szeme előtt az utóbbi években. Pont a múlt héten járt Pokorninál egy békemisszión, hogy segítsen elsimítani ezt a szerencsétlen, „hátba támadós” kontra „urizálós” vitát. Persze tudta, hogy ez a „családi vita” olyan belső konfliktus kicsordulása, amit aligha lehet pusztán szavakkal megoldani. Frusztrációjuk igazi oka egyszerű és megoldhatatlan. Az idők változnak. Soha, semmi sem marad ugyanaz. Az ilyen vén csatalovak, mint Pokorni és Kövér, zsörtölődhetnek, lázadozhatnak, tehetik nekik az eszüket a hagyományokról, mértékletességről és egyéb olcsó frázisokról, de a tény akkor is tény marad: Ők a múlt, mi a jövő. Vagy megtanulnak együtt élni ezzel, vagy még jobban hülyét csinálnak magukból.

István elmosolyodott. Miénk a jövő. Érezte, hogy ez tudat olyan, mint valami ragály. Pontosan úgy, ahogy az Eredetben Cobb jellemzi annak a japán fószernek. A rövid párbeszéd annyira bennragadt a fejében, hogy már fejből fújja, eleitől a végéig. Ahogy forog a kis pörgettyű és DiCaprio felteszi a talányos kérdést.

- Melyik minden paraziták legmakacsabbika? A baktérium? A vírus? Vagy a bélféreg?

Arthur okoskodna, de ő belefojtva a szót, határozottan, tőből, le is zárja a saját maga kezdett vitát.

- A gondolat! Minden ötlet, ami tudatosult, gondolattá vált, archiválódik. Elraktározódik. – majd lassan hozzá teszi, mélyen az ügyfele szemébe nézve – Kiirthatatlan és igen ragályos. A gondolattól, ami egyszer beférkőzött az agyba, szinte lehetetlen megszabadulni.

Imádta ezt a jelenetet és tudta, hogy tökéletesen igaz is. Nemcsak magában látta ezt, hanem mindnyájunkban. A polgári „családban”, a baloldalban és a jobbszélen egyaránt ott van ez a közismert, de mégis néha olyan furcsán misztikus és ellentmondásos erő. Egyformák vagyunk. Megfertőzött minket a gondolat, a hatalom gondolata, suttogta maga elé alig hallhatóan. Az gondolat, hogy minden elérhető, minden uralható, minden körülöttünk forog. Akit egyszer ez megérint, az onnantól kezdve örökre a fogságában marad. Nem új dolog ez. A parazita a történelem teljes szövetét átjárta. Sokan sötét kártevőként gondolnak rá, pedig az egymással konkuráló hatalomvágy rendkívül konstruktív erő. Országokat és civilizációkat hozott létre. Feltüzelte a tudásvágyunkat, hogy még több mindent uralhassunk és birtokolhassunk a körülöttünk lévő ellenséges világból. Inspirál, hajt, életben tart bennünket. Szétáramlik tagjainkban és beépül a mozdulatainkba. Meghatározza, hogyan kelsz és fekszel. Hogyan nézel egy másik ember szemébe, hogyan fogsz velük kezet, hogyan beszélsz hozzájuk. A részeddé válik és hamarosan már el sem tudod képzelni az életedet nélküle. Ha megérted, minden logikussá válik, amit korábban logikátlannak hittél. Ezért kell a milliárdosnak újabb milliárd és a politikusnak újabb ciklus. Ha megpróbálod elnyomni magadban, csak szenvedni és gyötrődni fogsz tőle, de ha szabadjára ereszted, akkor korlátlan erőforrást nyújt számodra. Olyan dolgok véghezvitelére tesz képessé, amit korábban el sem tudtál képzelni. Mindent elvesz, de cserébe megadja azt, amire a legjobban vágyunk: hatalmat embertársaink és a körülmények fölött.

István elégedetten hátradőlt és a szék támlája engedelmesen követte mozdulatát. A szemközti falon függő hatalmas képet nézte. Szenvedélyes amatőr csillagász volt. A fekete lyukak voltak a kedvenc objektumai. Az amerikaiakhoz hasonlóan, ő is a “minél nagyobb, annál jobb elvet” vallotta,  így a leghatalmasabb típusukat, a komplett galaxisokat elnyelő kvazárokat szerette a leginkább. Mint például ezt az ULAS J1120-t,  amiről a NASA tehetséges grafikusa álmodott meg egy fantáziaképet. Ez a kozmikus pillanatkép évek óta követi Istvánt, hivatalról-hivatalra. 2011-ben fedezték fel és ez a legtávolabbi ismert fekete lyuk. Sokan absztrakt képzőművészeti alkotásnak gondolták és István legtöbbször hagyta is, hogy ezt higgyék. Valóban művészet. A legnagyobb művészet ez a kékes-bíbor hálóban örvénylő, vöröses-narancs felhőbe burkolt, sárgásan vakító mag uralta örvény.  A két fehér csóva, mint világítótorony reflektorai pásztázták az űrt. Talán segítségért kiált vele. Talán meggondolta magát és szeretne leállni. Újra visszakapni önnön maga által felépített, majd elpusztított birodalmát. Ha ez igaz is lenne, akkor sem segíthetne rajta már senki. Túl messzire ment az életében, így túl messzire került a halálában is. Az önmagát felfaló óriás képe mindig megragadta István képzeletét. Folyton új és új tanulságokat meg párhuzamokat fedezett fel benne magának. Azt ott, vajon mikor fertőzte meg ez a gondolat? Miként győzte meg arról, hogy a hosszú és nyugodt élet biztos tudata ellenére, egy rövid és heves száguldásban felélje önmagát? 

Még most is élhetne – mondta magában – ha elutasítóan válaszol az örökérvényű akhilleuszi dilemmára. Élne, de akkor ma nem lenne itt a falon. Sok száz billió társa kering elfeledve az örök ismeretlenség homályában, de ő mégis egyedülivé tudott válni közülük. Az egész univerzumra rákényszerítette, hogy fogadják el a létezését. Dicsőségének hírnökei az olyan távoli világokba is elviszik sötét múltjának fényes tanúságát, mint kicsiny bolygónk, a Föld. Vajon a teljesítménye megbocsátást szerez-e számára? Az, hogy milliárdnyi társának élete által tartotta fent dicsőségét. Ha elbukott volna, ez nem lenne kérdés. De, így, hogy győzött – ki ítélhetné meg? Vádolható-e azért, mert nem senki, hanem valaki akart lenni a létezésben? Vajon csakugyan vétkezett-e? Áldozatai elpusztultak, de halálukkal mégis maradandó ügyet szolgáltak. A történelmet a győztesek írják. Ezer év múlva a vesztesekre is csak azért emlékezünk, mert volt annyi szerencséjük, hogy a bukásuk által váltak halhatatlanná.  

Kopp… Kopp… István felriad az udvarias kopogtatásra. Kezeivel kisimítja arcát, ösztönösen megigazítja haját, majd kedves hangon megszólal.

- Szabad!

Kriszti lép be. Az új állással új asszisztens is jár. Méghozzá milyen csinos, teszi hozzá a gondolataiban miután futó pillantást vetett a szerényen, lesütött szemmel belépő lányra. Gyakornok volt, mint annyian itt a minisztériumban. Biztos a Pázmányról jött. Az elitista ELTE-sek sokkal magabiztosabban, dölyfösebben mozognak és már a tartásukkal is sugározzák felsőbbrendűségüket.  Náluk már csak a Corvinusosok rosszabbak, bár szerencsére errefelé nincs túl sok belőlük. Gyorsan maga elé vesz néhány aktát a fiókból és nagy figyelemmel találomra olvasni kezdi őket. Hadd higgye csak a lány, hogy komoly munkában zavarta meg éppen. Bár ez a csaj olyan alázatosan naiv, hogy ha látványosan Angry Birds-özne az iPhone-ján akkor is azt hinné, hogy ezzel a hazát szolgálja. Kriszti türelmesen állt az ajtó mellett és várta, hogy főnöke, befejezve fontos elfoglaltságát, megszólítsa. Jól ki fogunk jönni egymással, gondolta István. Szerette a naiv embereket, könnyű velük együtt dolgozni.

- Mi újság Kriszti, mi hírt hoztál? - kérdezte barátságosan. Jó lenne minél előbb kicsit felpörgetni a lány önbizalmát, mert az erőszakos kliensek így hamar felmosórongyot csinálnak belőle. Sebaj. Puha fát könnyű faragni.

A lány a kérdést hallva mély levegőt vesz, egy kicsit közelebb lép. Kezeit illedelmesen összefogva, egy szuszra mondja: 

- A miniszter úr szeretne önnel holnap reggel találkozni.

István kérdő mosollyal ránéz Krisztire és várja, hogy leessen neki a tantusz.

- Oh! Bocsánat! Jaj, de buta voltam… - nevetgél kínos zavarában, majd mintegy restartot nyomva, újra kezdi a rövidke szövegét.

- Lázár János, Miniszterelnökséget vezető miniszter úr szeretne önnel holnap reggel nyolckor találkozni - mondja hivatalos hangsúllyal és feszesen állva várja, hogy választ kapjon.

- Köszönöm Kriszti, jelezzen vissza a titkárságnak, hogy természetesen megfelel az időpont és ott leszek - válaszol István és közben agyának egyik felével azon gondolkozik, milyen vicces, hogy a köztük lévő alig öt évnyi korkülönbség ellenére a lány mégis magázza őt, a másik fele pedig közben azon tanakodik, hogy vajon János miért nem SMS-ben üzent neki. Ahogy általában szokta. Mi végre ez a felesleges udvariaskodás? Semmi komoly szándék nincs mögötte, csak egy kedves gesztus arra vonatkozóan, hogy innentől kezdve rangjának megfelelően fogja kezelni? Talán. Akárhogy is, remélem ez nem lesz ez tartós szokása a főnöknek. Hosszútávon nem sok jót jelentenek az ilyen formalitások a bizalmi kapcsolatokra épülő politikai játszmákban.

Kriszti még néhány pillanatig várakozik, hátha István hozzátesz valamit. De miután látja, hogy a biztos lezártnak tekinti a beszélgetést és újra az asztalán lévő iratokba mélyed, egy halk köszönöm-félét elrebegve a kijárat felé veszi az irányt. Amint azonban ráteszi kezét a kilincsre, a barátságos hang újra megszólal a háta mögött.

- Kriszti, egy pillanat! - mondja István, miközben tekintete változatlanul az aktáiba mélyed. 

A lány riadtan megfordul és arcára kislányos aggódás rajzolódik ki. Mintha komolyan azt hinné, hogy egy néhány mondatos párbeszédben bármit is el lehetne rontani.

- Igen, uram - rebegi olyan halkan, hogy inkább csak a szája mozogásából lehet kivenni a szavait.

- Két dolgot szeretnék még kérni tőled - kezdi István határozottan, de mintha csak elfelejtené, mi is az a két dolog, amit kérni akart, hirtelen elhallgat. Egy rövidke zavart szünet után, kissé hebegve, folytatja - Öh… Pontosabban, az egyik inkább … Öh … kérdés, mint kérés. Öh … - 

A fenébe! Olyan kis ártatlanul bámul rám ez a csaj, hogy még én is zavarba jövök tőle, mérgelődik magában. Végül egy nagy lélegzetvétellel megnyugtatja magát, és visszanyerve korábbi magabiztosságát, gyorsan befejezi a megkezdett mondandóját.

- Na szóval, az egyik, hogy a jövőben nyugodtan tegeződjünk. Majdnem egykorúak vagyunk és egyébként is kár lenne azokért a fölösleges plusz szavakért - itt egy pillanatra megáll, hogy ezzel a hatásszünettel is aláhúzza a most következő szavait.

- Tudod Kriszti, én semmit sem szeretek, ami fölösleges. 

Ezt az utolsó mondatot olyan erőteljesen sikerült kiejtenie, hogy a lány megborzongott és fejében visszhangozni kezdtek a szavak: csak semmi fölösleges, csak semmi fölösleges. István, aki kissé megijedt, hogy öntudatlanul így ráijesztett a lányra, gyorsan a következő pontra ugrott.

- A másik, csakúgy érdeklődésképpen, az lenne, hogy mit keresel itt szünnapon? Bár kétségkívül két órával megnöveltük a munkaidődet, de azért a hétvége ósdi intézményét tudtommal még nem szüntettük meg - ironizált István és egy hamiskás mosoly keretében még hozzáteszi: - Bár János biztos örülne neki.

- Csak azért jöttem be bizt… - a férfi erre játékos szigorúságot öltött az arcára, így Kriszti gyorsan javított - Elnézést! … Ist … István …, hogy ellenőrizem, hogy minden rendben van-e a holnapi kezdéshez. Nem lenne jó, ha akkor jönnénk rá, hogy nincs tűzőgépünk, hehe - próbálta átvenni a viccelődés fonalát a főnökétől. Most pedig ajkait összeszorítva, fejét kényszeredett pajkossággal elfordítva várta, hogy mi sül ki ebből a merész próbálkozásból.

István szájának a jobb széle egy kicsit oldalra húzódott, így jelezve, hogy vette a poént. Köszönetképpen pedig egy kedves biztatással engedte, hogy Kriszti kimenekülhessen az első találkozás jelentette izgalmakból.

- Úgy érzem, jól ki fogunk mi jönni egymással!

Miután az asszisztense távozott, István hanyag mozdulattal a kukába dobta az asztalára kipakolt iratokat. Egy sebtében összedobott, a távközlési adó kiterjesztésének következményeiről szóló, októberi hatástanulmány volt. A biztos, aki őszintén gyűlölte az internetadóként elhíresült baromságot, örült, hogy ezzel is kifejezheti megvetését Habonnyal és ötleteivel szemben. A szék háttámláját testével hátranyomva, újra elmélkedve kezdte szemlélni a tomboló, vöröses-narancsárga kvazárt a falon. 

Honnét tudta János, hogy én, sőt nemcsak én, de még Kriszti is bent lesz ma? Még csak nem is az új, Markó utcai épületben van az irodája! Tényleg képes lett volna idetelefonálni egy emberének, csak ezért? Hogy megtudja, vajon asszisztensén keresztül is átadhatja-e neki a főnöki vizitre szóló utasítását? Lézer Jani, ahogy Lilivel szokták becézni, még mindig képes őt is meglepni. Néha pedig meg is ijeszteni. Nem akármi egy fickó! Nem, ez nem egyszerű üdvözlő gesztus volt a Janitól! Ahogy a holnapi találka sem lesz bájcsevej. Még akkor sem, ha kívülről annak fog látszani. Ez már bizony a hatalmi játék része. Egy elegánsan leplezett titkos üzenet. Tartalma pedig egyszerű, de sosem eléggé kihangsúlyozható jelzés a politikában. Rajtad tartom a szememet! Vigyázz mit teszel! Elmosolyodott. Ezek szerint megkezdődött. A kinevezési partinak vége. Üdv István, az első osztályban. Hirtelen, maga sem tudja miért, Jack Sparrow jutott az eszébe. Elnézést! Jack Sparrow, a kapitány. Látta maga előtt a Fekete Gyöngy hajóárbocánál állva. Ahogy azon a vérlázítóan magabiztos, mesterkélt hangján nyugtatja a biztos halál felé tartó társait:

„Problémák jöhetnek, jönnek, de megoldom.”

Következő rész (Első évad 2. rész)

Még több hatalmat akarsz? Lájkold Facebook oldalunkat!

Disclaimer: A Hatalom árnyékában fiktív történet. A sorozatban megjelenő közszereplők mondatai, gondolatai és cselekedetei kizárólag a szerzői képzelet termékei. A valósággal történő bármilyen esetleges egybeesés a véletlen műve.